Azok a szerencsések közé tartozom, akik viszonylag hamar rájöttek arra, hogy mi is az, amivel ha életük végéig kell foglalkozniuk, az utolsó pillanatig örömüket lelik majd benne. Noha a “kell” szó itt most feltételes és egyben eröltetett is, a fényképezés és képekben való gondolkodás soha sem kényszerből volt jelen az életemben, mégis nem telik el úgy nap idén 9 éve, hogy ne foglalkoznék a szerelem szakmámmal valamilyen formában. Akkor, ott, 9 évvel ezelőtt, 14 éves kiskamaszként a mamám botljában segédkeztem, mint minden egyes diákévemben. Egy bolt napjai sohasem egyformák. Voltak napok, amikor másodmagammal sem lettünk volna elegek és voltak napok, amikor már önmagam számára is túl sok voltam. S lám, egy ilyen napon kezdődött minden. 


Egyszerűen képtelen vagyok unatkozni, így az volt az elsődleges célom, hogy ha már kényszeresen le kell kötnöm magam valamivel (belső késztetés), az legalább produktív módja legyen az idő eltöltésének. Mindig is közel állt hozzám az alkotás, rengeteget festettem, rajzoltam, de akkor, azokon az unalmas, meleg, nyári napokon valami másra vágytam. Valamilyen úton-módon a kezembe került az akkori családi “mindenttudó” kis kompakt fényképezőgépünk, a maga 4 megapixelével, lassú, digitális kijelzőjével (eskü abban az időben tök menőnek számított!), amit a családi eseményeken használtunk csak eseményrögzítésre. Belül mindig piszkált több kérdés is a képalkotással kapcsolatban, például, hogy miért lesz életlen a kép, ha túl közel megyek valamihez (és én akkor miért látom élesnek) vagy ha este gyertyafénynél én tökéletesen látok, a fényképezőgépünk miért nem. (Ezekre azóta már tudom a választ! 🙂 ) Mindenesetre ezekkel és ezekhez hasonló kérdésekkel a fejemben elkezdtem tanulmányozni használat útján. Amint felfedeztem a macro gombot onnantól nem volt megállás, egyszerűen elnyelt magával az az új dimenzió, amit azzal a kis fényépezőgéppel nyitottam magamnak. Erősnek és végtelennek éreztem azt a hatalmat, amit a képalkotás jelentett és jelent számomra. Csodálattal álltam a tények előtt, hogy egy ilyen pici kis egyszerű gép mennyi minden lehetőséget tárt elém.

Innentől kezdve elkezdtem spórolni az első saját fényképezőgépemre, ami egy kis brige gép volt, egy fuji s1600. Ennek a megvásárlása is kalandos volt, Édesanyám ellenezte az “újabb hóbort”-om, így amikor ő nem volt otthon, Édesapám kapva az alkalmon belültett a kocsiba és már a boltban is voltunk érte. Ezzel a géppel mégmagasabb szintre emelkedett az érdeklődésem, ezzel a kis géppel nyertem életem első fotópályázatán 15 évesen a sok egyetemi hallgató mellett, aminek díjátadójára a papám vitt el a Kaposvári Egyetemre. Ez volt az a geller, amitől kezdve folymatos pályázati jelentkezések, sikeres részvételek, díjak, interjúk sorozata következett és egy újabb fordulóponthoz értem, amikor a kis bridge gépem már inkább korlátozott, mint előre vitt. Tudtam, hogy kell egy jobb, egy erősebb gép, ami már cserélhető objektíves. Ebben az időben rengeteg időt töltöttem képnézegetéssel, kép elemzéssel, ebben az időben találtam rá azokra a fotósokra, akiknek rengeteget köszönhetek mind látásmódilag, mind képalkotásilag. Volt egy lány, akit egy ismerős által ismertem meg (azóta már sajnos nem fotózik). Neki egy nikon d3100-a volt, így én is ezt a gépet lőttem be magamnak elérhető célként. Két karácsony, két születésnap, két névnap és egy teljes nyár végig dolgozása kellett ahhoz, hogy 16 évesen oda álljak a szüleim elé, hogy én ezt a gépet meg akarom venni és igen, ennyiért amennyibe kerül. Meglett a gép, amit legelőször barátnőmön próbáltam ki. Azóta a portré a fő (és kedvenc) témám. 🙂

Innentől kezdve a “Virág úgyis hoz gépet” mondat hagyta el minden ismerősöm, családtagom, tanárom, osztálytársam, stb. száját rendszerint, mert valóban ha esemény volt, vagy ötlet a fejemben, a gép biztosan nálam volt, a képeim pedig a középiskolám lépcsőfordulóiban díszelegtek. Ezzel a géppel készült képekből kétszer is jó helyezést értem el az országos középiskolai fotópályázaton és ami a legmeghatározóbb élményt és eredményt jelenti: egymás után két évben is az Év diákfotósa lettem. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően jutottam el szinte ingyenesen a DUE Médiatáborokba, ahol 10 napon keresztül mindkét évben fotós csoportban tanulhattam profi sajtófotósoktól: Kecskeméti Dávidtól és Sóki Tamástól. Ez a 2×10 nap rengeteget adott, azonban továbbra is úgy gondolom, hogy a látásmódot, az alázatot, a szakma szeretetét és a tudás/fejlődés iránti akaratot nem mástól tanuljuk meg, hanem velünk születik. Amit tudok és amit teszek, autodidakta módon, tapasztalatok útján és rengeteg gyakorlással sajátítottam el, mert így is, sőt, így lehet igazán sikeres az ember valamiben, ha akarja és ha csinálja.

 

Elért eredményeim

2011 VM Vidékfejlesztési intézet “aktuális mezőgazdasági feladatok” 18 éven aluli korcsoport Dél-Dunántúli nyertese

2011 ESZI téli fotópályázat nyertese

2012 ESZI őszi fotópályázat nyertese

2013 Életforma forradalom fotópályázata 2. helyezett

2013 46. országos középiskolai fotókiállítás 11. helyezett

2013 ÉV DIÁKFOTÓSA középiskolás kategória 1. helyezett

2013 ESZI őszi fotópályázat nyertese

2013 Balkán Hangja fotópályázat – kiállított kép

2014 47. országos középiskolai fotókiállítás – 2 kiállított kép

2014 ÉV DIÁKFOTÓSA középiskolás kategória 1. helyezett

2018 Marie Claire  A női lét sokszínűsége fotópályázat – Közönségdíj 

2018 CEWES ÉV ESKÜVŐ FOTÓSA legjobb 9 magyar esküvői fotós – 2 db helyezett kép 

2019 The 24 most creative & unique Smoke Bomb Photos on LLF